Írásaim

 A kis tündérke már nagyon várta ezt a napot. Kirándulni készültek apával a nagy tóhoz. Nagyon izgatott volt, mert élvezte a kirándulásokat. Apa ilyenkor sokat mesélt neki, a természetről, és a Teremtőről. Ebéd után mindent elpakoltak a hátizsákba, és szépen kézen fogva elindultak. Megígérték anyának, hogy időben hazaérnek. Nem szerették, ha anya aggódik miattuk. Útközben Kamilla rengeteget kérdezett, apa alig tudott minden kérdésre válaszolni. Ahogy sikerült, már kész volt a következő kérdés. Ez így ment egész addig, amíg egyszer csak megérkeztek a nagy tóhoz. Itt lepakoltak, hogy megpihenjenek. Ettek egy kis sütit, amit édesanya csomagolt, és ittak a finom hűs forrásból, ami a közelben volt. Nagyon élvezték egymás társaságát. Kamilla apa mellett nagyon nyitott volt, mindent kimondott, amit gondolt, vagy érzett. Mindenre rákérdezett, amit éppen fontosnak tartott.
Egyszer csak egy meglepő kérdéssel fordult az apukájához:
- Apa, honnan tudtátok, hogy én meg fogok születni?
- Szeretnéd, ha elmesélném ezt a történetet?
- Hát, azért kérdeztem.
- Tudod, nagyon szerettük volna, ha születik egy kislányunk. Sokat gondoltunk rád és vártuk türelmesen azt a pillanatot, amikor találkozhatunk veled. Egy reggel, amikor elkészültem a reggelivel, és a kávé is kifolyt, felmentem édesanyához, hogy odaadjam a tejeskávéját. Az ágya szélén ült, és mosolygott. "Köszönöm,de ma reggeltől nem kérek kávét" mondta.
Tudtam, hogy valami titkot fog megosztani velem, de nem aggódtam, mert a szelíd szeme, még jobban megszelídült. Éreztem, hogy valami jó dolog történhetett. "Miért?" kérdeztem csodálkozva. 
"Van egy pocaklakónk, akinek nem esne jól." Hirtelen nagyot dobbant a szívem, letérdeltem, átöleltem édesanyát, és a pocakjára tettem a fülem.
- És hallottad, hogy ott vagyok bent?
- Nem akkor még csak egy picike pontocska voltál. Még egy kamillavirágnál is kisebb. Nem hallottalak, és én nem is éreztelek.
- Akkor anyuka honnan tudta, hogy a pocakjában vagyok?
- Az anyukák ezt megérzik, ilyenkor csodálatosan megváltozik a testük, és ezt ő is érezte. Aztán sírtam egy kicsit, mert nagyon örültem, és elmondtam neked, hogy én vagyok az apukád, és azt is, hogy nagyon szeretlek.
- De apa azt én nem hallhattam! Azt mondtad picike voltam, mint egy kamillavirág.
- Igen de akkor is jó volt kimondani. Aztán megkérdeztem anyukát: "hogy fogjuk hívni?" Tudod azt mondtam régen édesanyának, hogy szeretném ha a gyermekeinknek mindig ő adna nevet, de ha születik egy kislányunk, azt szeretném, ha Kamillának hívnánk. Ezért azt mondta:"Kamillának".
- És tudtátok, hogy én vagyok az?
- Igen biztosak voltunk benne. Pont téged vártunk. Nagyon boldog voltam, hogy már élsz.
- És amikor megszülettem és megláttatok olyan voltam, ahogy elképzeltetek?
- Nem Kamilla. Nem olyan voltál, hanem sokkal szebb, sokkal aranyosabb, olyan voltál, mint egy kis tündér.
"Hát persze, mert az is vagyok"- gondolta a kislány.
- Ugyanúgy nevettél, mint édesanya, és még a szemed színe is olyan volt, mint neki. A kis hangod, ahogy gőgicséltél nagyon megnyugtatott. Mindig mosolyogtál, amikor megláttál.
- Akkor ugyanúgy szerettél, mint anyukát?
- Egy picit, még jobban is. És azóta, napról-napra egyre jobban. Egy csodálatos ajándék vagy nekünk. Jó volt, hogy már akkor szerethettelek, amikor még meg sem születtél.
- Tudod apa, ha én születtem volna előbb mint ti, én is szerettelek volna benneteket, még a születésetek előtt.
- Nagyon aranyos vagy. Őrülök, hogy így érzel. 
- Na, elindulunk haza? Anyának megígértük, hogy időben hazamegyünk.
- Jó de akkor egy picikét vigyél nyakiban!
- Na gyere, te kis pontocska - és apa a nyakába kapta a kis tündérkét.
"Hát ha engem ennyire szerettek a szüleim, akkor már tudom mitől lettem tündér." Gondolta Kamilla, és szorosan odabújt az apukájához.