(egy régimódi történet, egy barátomnak)

 Fáradtan, kimerülve, de örömmel mentem haza. Egy eredményes, szép nap volt a hátam mögött. Szerettem a munkám és hálás voltam, hogy végezhetem. A postaládához közeledve, már messziről láttam a fehérséget áttűnni a sötét nyíláson. Egy nagyon tiszta fehér boríték volt. Hatalmasat dobbant a szívem, ez csak ő lehet! Mindig ilyen különlegesen szép borítékba teszi a leveleit. Ahogy kapkodtam a kulccsal, sokáig tartott kivenni a levelet, a pillanatok, hosszú percekké váltak az izgatottságtól. Igen, jól sejtettem, vagy inkább éreztem. Apám írt újra a távolból. Mikor elutaztam, azt ígérte mindig gondolni fog rám, és azt mondta írni fog, sokat, hogy én se feledkezzek meg róla. Minden levelét megőriztem, és gyakran újraolvasom őket. Némelyik már gyűrött, kissé rongyos, a sok olvasástól. Ezek a levelek segítettek minden napon túljutni, életben maradni, embernek maradni, mindig, minden körülmények közt. Vajon most mit írt nekem? Eltűnődtem magamban, ott a lépcsőházban, majd rutinos mozdulattal nyúltam a zsebembe, elővettem egy zsebkést, hogy kibontsam. Ekkor megtorpantam egy pillanatra. Néztem a kést, és eszembe jutott a gyermekkorom. Leültem a lépcsőre és a kezeimben nyugvó tárgyakat figyeltem. Mindkettőt apámtól kaptam. Eszembe jutott a kisgyermek, aki annyira vágyott erre a zsebkésre, és eszembe jutottak apám szavai is. . .

 „Már Jonnynak is van bicskája, csak nekem nincs!” Ment hazafelé a kisfiú búsan az orrát lógatva. „Apa azt mondta csak akkor kaphatok, ha már felelősségteljes ember leszek. Az még oly sokára lesz! Tudom, még nem lehet sokat rám bízni! De a fiúk kinevetnek, ha én még nem használhatok zsebkést!” Ezen jártak a gondolatai, mikor a kertkapuhoz ért. Mielőtt felnézhetett volna nyikorgó hangon kinyílt a kapu. Egy hatalmas, erős férfi állt a kapuban. Fején széles karimáju kalapja a szeméig behúzva pihent. Szemei mosolyogtak, tekintete meleg volt és megnyugtató. A kisfiú megtorpant és elkeseredettsége egy könnycseppet csalt ki a szeméből. A férfi lehajolt hozzá és szó nélkül letörölte a könnyet. „Mi a baj Fred? Bántottak?” Fred nem szólt egy szót sem, csak átölelte apját, majd megnyugodva beletörődött, nemrég még elkeserítőnek tűnő vágyaiba. „Fiam, mond el mi bánt! Tudod, hogy mindig segítek neked. De ha később akarsz róla beszélni, azt is lehet. Gyere be, van a konyhában neked valami, aminek biztos örülni fogsz.” Ezzel a hatalmas ember beterelte Fredet a házba. A kisfiú soha egyetlen pillanatra sem felejtette el azt a napot. Amíg élt emlékezett minden szóra, minden pillanatra, minden illatra, ami akkor és ott jelen volt vele. Apja egy fekete bőrdobozt nyújtott át neki. A doboz nehéznek tetszett és olyan volt, mintha valamit védenie kellene, ami a tartalmát képezi. Fred lassan húzta ki a doboz tartalmát, majd a következő pillanatban ismét egy könnycsepp gördült végig ártatlan arcán. Elhaló hangon mondta ki: „De apám én még nem vagyok rá elég felkészült!” Apja kezével bezárta Fred kezét és csak annyit mondott: „egy ilyen türelmes, erős, szelíd, szeretni való fiú, már tud férfiasan viselkedni, és biztosan jól fog bánni ezzel a zsebkéssel!” „Viszont ne feledd Fred soha, amit most mondok: csak addig lehet a tiéd, amíg arra használod, amire kell! Amíg mások javára használod, jó dolgokra, hasznos dolgokra. Dolgozz vele, javíts meg vele azt, amit tudsz, használd mindennap, és próbáld megőrizni. Nem megkapni volt nehéz, hanem megtartani örökre, az lesz nehéz!”

 Mielőtt kibontottam volna a levelet, apámra gondoltam. Megkérdeztem volna tőle, vajon elégedett volt-e velem az évek elmúltával. Vajon azért nem vette vissza a zsebkést, mert jól használtam? Talán mert elutaztam másik, távoli országba, és így nem tudta megtenni? Jó lett volna tudni. Aztán kinyitottam a zsebkést, és felbontottam vele a levelet.
Apám mindig kézzel írt, szerettem a betűit. Megfontolt, erőteljes, mégis szépen rajzolt írása volt. Olvasni kezdtem, ott a lépcsőn ülve. Kedves szavai örömet okoztak. Néha meghatódtam, néha mosolyogtam. A vége felé viszont megdöbbentem a szavain. Szinte a kérdéseimre válaszolt. Itt a következőket olvastam:

„Kedves fiam, meg van-e még a kedvenc zsebkésed? Vigyázol-e rá? Tudod már, miért van még mindig nálad? Nos, elmondom neked. Tudod minden nap figyeltelek, hogy mire és hogyan használod az ajándékod, amit tőlem kaptál. Láttam, ahogy egyre jobban megtanulod használni, egyre ügyesebben, egyre több mindenre. Láttam, ahogy ápolod, ahogy élezgeted, tisztogatod naponként. Emlékszem Smith-ék kisfiára. Nagyon szegények voltak, és a gyermekeknek nem volt játékuk. Emlékszem te faragtál neki egy csodaszép vízimalmot. Attól a naptól fogva nem is lehetett bekönyörögni őt a patakpartról. Naphosszat guggolt mellette és csak nézte. Telente óvatosan kiemelte és vigyázott rá tavaszig. Éveken át ez volt az egyetlen játéka. A minap találkoztam vele, mesélt a szüleiről a gyermekkoráról. Képzeld azt mesélte gyönyörű gyermekkora volt. Pedig tudom, hogy nem. Az apja ivott és verte őket, szegények voltak, még enni is alig akadt otthon. Mégis ez a kis malom, megajándékozta a szépséggel, az állandósággal, a reménnyel. Eszembe jutott Anne néni is, akinek az egyetlen bakancsát javítottad meg egyik nyáron. Olyan hálás volt, hogy mindennap megdicsért érte. Egészen élete végéig tudta hordani. Felidéztem a szüreteket is, mikor Paul-ék tanyáján segítettünk betakarítani. Minden fiú lustálkodott kicsit, kevesebbet dolgoztak, mert nem élvezték a munkát. Te voltál az egyetlen, aki hajnaltól estig kitartott. Azt mondtad azért ilyen könnyű neked, mert jó késed van. Pedig tudtam milyen fáradt vagy, tudtam, hogy neked is nehéz, mégis az öröm, hogy a saját késeddel dolgozhatsz, erőt adott. És sorolhatnám mindazt, amit olyan kitartóan, lelkiismeretesen tettél, hogy bizonyítsd, jól használod az ajándékom. Most már tudod miért vártam vele akkor olyan sokat. Látod te is, hogy így tudtad igazán értékelni. Mostantól már a tiéd örökre. Tudom, hogy soha sem fogod visszaadni, és nekem sem kell visszakérnem már soha. Megtanultál élni vele, és megtanultad, hogy a legnagyobb dolgok azok az értékek, amiket mi adunk másoknak. Ha az ajándékaidat mindig másokért használod fel, mindig boldog és elégedett leszel.”

 Könnyeimmel küszködtem, mikor behajtottam a levelet. Már régen nem tudtam kiengedni a könnyeimet. Most jól esett, megkönnyebbültem. Milyen csodás, hogy apám oly távolról is tudja, mire van szükségem! Mennyire szeret, és milyen sokat jelenthetek neki. Biztos tudja mennyire értékelem a leveleit, és talán azt is érzi, hogy hiányzik, nagyon. Már régóta vágyom, hogy találkozzunk, de sajnos tudtam, hogy még nem lehet. Ültem még egy picit a lépcsőn, és meghatódva apám szeretetén, most kissé megszomorodtam, hogy nem láthatom. Most ebben a percben nagyon vágytam találkozni vele. Szívet tépő érzés volt.

Egy fiatal férfi állt fel a lépcsőházban és lassan elindult a folyosón. „Találkozni akarok apával!”. Ezen jártak a gondolatai, mikor a kapuhoz ért. Mielőtt felnézhetett volna, nyikorgó hangon kinyílt a kapu. Egy hatalmas, erős férfi állt a kapuban. Fején széles karimáju kalapja a szeméig behúzva pihent. Szemei mosolyogtak, tekintete meleg volt és megnyugtató. Ekkor megtorpant, döbbenete egy könnycseppet csalt ki a szeméből. A férfi közelebb jött hozzá és szó nélkül letörölte a könnyet. „Mi a baj Fred? Bántottak?” Fred nem szólt egy szót sem, csak átölelte apját, majd megnyugodva burkolózott, nemrég még reménytelennek tűnő vágyaiba. . .