"Ne higyj nekem, ha mosolygok   
 Álarc ez csak arcomon,               
 Mit felöltök, ha a valót               
 Eltakarni akarom.                   

Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Az emberi tettek közül talán a legkevésbé érthető, mikor valaki saját életét, saját kezével állítja meg, vet véget neki. Az élők, az élni akarók soha egyetlen pillanatra sem fogják megérteni. Az oka egyszerű, megértéséhez hasonló lelkiállapot szükséges, ami viszont nem adódik mindig minden helyzetben, minden embernek. Bár a világunk fájdalmas, önző, kegyetlen, mégsem jut el oda minden ember, hogy feladja küzdelmét, és ilyen visszafordíthatatlan döntést hozzon.

Gyakran hajlamosak a kevésbé érző, és ezért kevésbé szenvedő emberek egyszerű gyengeséggel magyarázni és elítélni ezt az elkeseredett tettet. Igazából csak az tudja érteni, felfogni, válaszolni a miértjére, és persze segíteni is, aki tudja mit jelent naponta küzdeni ilyen gondolatokkal, mit jelent mindennap arról dönteni, hogy válasszam-e ma is az életet, vagy sem. 
 Mielőtt gyorsan elítélnénk minden ilyen hajlamot, érdemes elgondolkodni néhány helyzeten, amit már könnyebben megértünk. Például egy halálos beteg ember, kinek reménytelen a hosszú távú életben maradása, talán úgy dönt, hogy feladja, nem küzd már. Megértjük őt? Talán igen, mert látva szenvedéseit, azt érezhetjük, joggal kíván nem létezni, és ezzel együtt tovább már nem szenvedni. Ez az életről való lemondás olyan formája, ahol fizikai magyarázat, indok található a döntéssel kapcsolatban. De elgondolkodhatunk azon is, hogy ennek kevésbé látványos formája, mikor ugyanezen szenvedések lelki eredetűek, kiválthatják-e ugyanezt a döntést jogosan. Néha egyetlen rezdülésre, villanásra sem látunk be egy szenvedő személy szívébe, s mikor látjuk vidám mosolyát, melegszívű tetteit, vagy kedves szavait halljuk, nem hisszük, nem feltételezzük mérhetetlen szenvedéseit. Ilyen esetekben, amikor bekövetkezik a tragédia, vagyis megszületik a döntés arról, hogy elég, nem akarja tovább a létet, és vele együtt a szenvedést, összeomlunk, ledöbbenünk, képtelenek vagyunk feldolgozni az esetet. Pedig ugyanaz történt, mint a fizikai betegség esetén. Szintén voltak jelek, volt segítségkérés, voltak kiáltások, jajveszékelések, csak mindezek némán, kizárólag szívvel hallhatóan. Az élet mégis szent! Tehát az öngyilkosság minden formája, magyarázattal, vagy anélkül, az élet elleni bűn. Tehát élni kell és küzdeni. De az öngyilkosságnak mentális formája is van. Tehát esetenként a személy elég erős ahhoz, hogy a fizikai formáját ne kövesse el, de tehet mást. Egyszer azt olvastam valahol, a legjobb öngyilkosság, új életet kezdeni máshol. Milyen igaznak tűnő állítás, ne válaszd az élet eldobását, dobj el minden egyebet, és kezdj új életet. Ha új életet kezdek, akkor mi lesz a régivel? Azt hiszem, akkor annak kell meghalnia. Tehát talán minden fontos elvet, meggyőződést, hitet fel kell adni egy új élethez. Vagyis meg kell halni az elveinkre nézve, szellemi értelemben. Az öngyilkosság egyik valós formájáról beszélünk itt is. Nem, egyáltalán nem hiszem, hogy ez a legjobb öngyilkosság. Mintha egyáltalán lenne olyan. Aztán ott van az érzelmi öngyilkosság. Ez jelenti azt, amikor tudatosan gátolja valaki az érzelmeit, érzéseit, csak azért, hogy ne fájjon. Ezzel egy teljesen blokkolt, érzelmileg halott állapotba lehet kerülni. Sok ilyen embert látni üres tekintettel, lehajtott fejjel vánszorogni az utcán, gépiesen dolgozni egy hiábavaló munkahelyen, közömbösen, életuntan reagálni komoly dolgokra, stb. Ez is a halál egyik változata. Az emberi mivoltunk elpusztítása. Bár biológiailag életben maradunk így, de biztos, hogy nem emberi a létünk ebben a formában.
 Az öngyilkosság bármelyik fajtájáról is beszéljünk, minden esetben megelőzik azt, a kétségbeesett segítségkérések, vagy inkább kiáltások. Akár érinti a biológiai életet, akár csak mentálisan történik meg, vagy az életpályát érintően, mindig gondos előkészületek észlelhetők a döntés előzményeként. Az igazi céltudatos öngyilkosok sosem hibáznak. Mikor terveznek, biztosra mennek, nem figyelemfelkeltés a céljuk, hanem a fájdalmak, a küzdelmek, a hiábavalóság megszüntetése. Nincs levél, nincs utolsó üzenet, nincs könyörgés, hogy valaki figyeljen. Csak egy utolsó önfeledt mosoly, s hirtelen a vég.

  Megérteni nem tudjuk egyetlen ember ilyen tettét sem. De erre nincs is szükség. Miért is lenne jó megérteni? Utólag már késő, és talán megértve, szomorú magányunkból hasonló kiutat keresgélnénk. Segítsünk inkább, amikor még nincs baj. Ha önzetlenek vagyunk, ha nem a saját kis magán világunkban élünk, ha fontosabb egy másik ember a sikereinknél, külsőnknél, boldogulásunknál, kényelmünknél, gondosan megtervezett életünknél, fontosabb az anyagi dolgoknál, a pihenésnél, az elképzelt világunk megálmodott napjainál, akkor azzal talán életet menthetünk. Kevés szakember van, és kevés olyan szív, ki érti, ha baj van. Ezért a legjobb, ha folyamatosan másokért élünk. Így néha ösztönösen, nem tudatosan is segíthetünk valakinek. Előfordulhat, hogy erőnket adva másokért, épp életet mentünk. S mikor évek múltán egy baráttá vált embertársunk, kinek önzetlenséggel adóztunk, megnyílik előttünk, elárulva rejtegetett titkát, hogy életét önkezével készült kioltani, de mivel mellette voltunk nem tette, remegő boldogsággal a szívünkben mondunk hálaimát Annak, aki felhasznált erre minket.

https://www.youtube.com/watch?v=SkFkCmUkLIU