Régóta vágytam már erre a helyre. Évekkel ezelőtt megálmodtam egy kávézót. Most elégedetten álltam a pult mögött. Minden olyan hihetetlen volt, olyan meseszerű, mikor beteljesednek az álmok, valóra válnak a régi vágyak, és pont azt látod a szemed előtt, amit addig csak az álmaidban, homályosan, fel-felderengve pillantottál meg.
  Nem csak a kávézás öröme késztetett egy ilyen szép hely megalkotására, hanem a meghitt pillanatok élvezete, illetve az, hogy ilyen pillanatokat másoknak is továbbíthassak. A kis kávézó a város kevésbé orientált részén, egy parkban volt, elég eldugott helyen. Direkt választottam így, mert azt akartam, hogy mindenféle érdekes, hétköznapi ember idelátogasson, szóval nem „elit” kávézóra vágytam. Leginkább olyan vendégeket vártam, akik véletlenül fedezik fel a helyet, és megszeretik, majd rendszeresen idejárnak, a meghitt barátságos pillanatokért. Persze ezért cserébe kapnak egy finom kávét is. A kávézóm belül elég érdekesre sikerült. A pult és környezete a modern skandináv stílust követte, a polcok, gépek, eszközök egyaránt. A falak, a padló és a bútorok, leginkább egy dél-franciaországi kisváros százéves vendéglőjéhez hasonlítottak. Bár a modern és a régies hatások egyensúlyban tartása nehéz feladat volt, az átmeneteket sikerült teljesen jól megoldani. Így a legtöbb esetben az történt, hogy mikor belépett valaki, azonnal a pulthoz lépett, rendelt, a megszokott modern világában, rutinosan, természetes módon, aztán sarkon fordult, leült és hirtelen egy egész más világba csöppent. Egy romantikus, békés, antik világba, ahol minden másképp működik, mindennek más hangulata van, mint a hétköznapi életben. Volt egyszer egy fiatalember, aki bejött, és leült, mint a többiek. Aztán felállt visszajött a pulthoz. Egész lassan fordult meg, lassan lépdelt az asztalához. Újra a pulthoz lépett, majd lassan fordult, közelített az asztalhoz. Ezt vagy ötször megtette. Már mosolyogtam rajta, és kedvesen megkérdeztem tőle, hogy valami gond van, tudok-e segíteni. Azt mondta nem, csak élvezi az átmenetet a két érzés között. Illetve – ahogy ő mondta – nem találja, mikor változik a hangulat, mikor lesz a modern hétköznapból múlt századi, békés nyugalom. Végül azért leült, és azóta, az egyik törzsvendégem.
  Mint említettem, ez a kávézó nem csak a kávézásról szól. Mindennap, minden vendéget megfigyeltem. Bár a kávézás örömeinek nagy tisztelettel adózom, a munkám nagyon szeretem, mégis a legjobb az, hogy egyik kedves elfoglaltságomnak bőséges időt szentelhetek. Figyelem az embereket, és tanulok tőlük. A hely mozdulatlanul, némán dolgozik azon, hogy kimozdítsa őket a napi rutinból. Én úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, észre sem veszem a változás okozta pillanatnyi zavart. Szemem sem rebben, csak belül indul el valami. Figyelem ki, mire, hogyan reagál, és megjegyzem. Ezt élvezem a legjobban. Most megosztok néhány jellegzetes reakciót, karaktert, viselkedési formát, amiből nekem sikerült tanulni, ami megindított, vagy épp segített másképp látni az életet.

 Az üzletember:

Kint esett az eső, az emberek elbújtak, kevesen jöttek aznap. Hirtelen, határozottan nyílt ki az ajtó. Egy jól öltözött elegáns középkorú férfi jött be. Fekete ernyőjét a tartóba tette, és gyors lépésekkel jött hozzám. Kávét kért, feketén, egy kis vízzel. Ahogy leült, meglepődtem. Nem változott meg nála semmi. Nem torpant meg, nem rezzent az arca, semmi sem történt vele, csak leült. Megfogott egy napilapot, és olvasni kezdte. Gyorsan és vélhetően csak a címsorokat olvasta el. Aztán az üzleti rovatokat böngészte. Gondoltam kicsit próbálkozom nála, egy rendkívül különleges kávét főztem, nagyon ritka egyedi csoki szeletet tettem mellé. Ezt a csokoládét kézzel készítik, Franciaországból hozatom. Direkt ehhez a kávékülönlegességhez találták ki. Nagyon drága, nagyon finom, és felébreszt minden mélyen nyugvó emberi érzést. Magas kakaótartalmú csoki, pörkölt kakaódarabokkal. Rendkívüli. Néha lopva elmajszolok belőle egy picit. Csak ehhez a különleges kávéhoz adom. Ő nem ezt kérte, de ki akartam mozdítani a fal mögül, ahol élt.  Kávéját egyetlen mozdulattal felhajtotta, letette a csészéjét, összehajtotta az újságot, és felállt. Ugyan az az arc jött oda. Fizetett. Kérdeztem, hogy ízlett-e a csoki, de csak annyit válaszolt: „milyen csoki?” Majd villámgyorsan megfordult, az ajtóban rutinos mozdulattal kapta fel ernyőjét, az órájára pillantott, és kiment. Néztem utána, és döbbenettel figyeltem még percekig a helyét. Néztem, ahogy elrohan az élete mellett. Néztem a csésze mellett árválkodó csoki szeletet. Felidéztem a tekintetét, a saját gondolataiba burkolózó ürességet. Ha megkérdezi tőle valaki húsz év múlva, hogy mit csinált addigi életében azt fogja válaszolni: „Dolgoztam”. Ennyi. Fogalma sincs, mi minden mellett ment el. Nem látta a csokit, nem vette észre, hogy egy olyan kávét ivott, amit háromszor annyiért adnék, ha azt kérné. Nem látta a két asztallal arrébb ülő szelíd asszony gyönyörű mosolyát, és észre sem vette, hogy itt minden azért van pontosan úgy, ahogy van, hogy ő kapjon valami különlegeset. Megvette, megitta, elment. Nem érzett semmit ebből. Persze, érzésekből nem lehet megélni. Tudom. . .

Egy anyuka a kislányával:

Vidám tavaszi nap volt. Nyitva hagytam az ajtót, hogy betáncoljon a gyerekzsivaj, a lágy, enyhe tavaszi levegő, ami behozta útitársát a szemben lévő orgonabokor virágillatát. Az anyuka tíz év körüli kislányával érkezett. Ő a pulthoz jött, a kislány rögtön az egyik asztalhoz szaladt. Mosolyogva rendelt, de mivel a hangját alig hallottam, mélyen a szemébe néztem. Csendes szemeiben fájdalmat láttam. Befelé beszélt, mintha lenyelné a szavakat, mintha szégyellné, hogy itt van és rendel, és mond valamit. Kértem üljön le, és én majd kiviszem, amit kért. Mikor megfordult, nem mozdult meg. Hirtelen azt hittem rosszul van. De lassan elindult a lánya felé, aki addigra már teljesen, otthonosan rendezkedett az asztal körül. Mire odaért és leült már őszintén mosolygott. Visszanézett, valamit kérdezett a szeme, bólintottam. Könnyezett. Az első volt, aki teljesen megérthette, hogy hova jött, miért néz ki minden olyan furcsán. Erős kávét készítettem neki, csoki darabokat tettem bele, melegítettem a tejet, barna cukrot adtam hozzá. A kislány üdítőjét kicsit megmelegítettem. Csendesen beszélgettek egymással, de elhallgattak, mikor odaértem. Megkértek kicsit melegítsem meg az üdítőt, mert beteg a kislány. „Már megtettem” - válaszoltam. Megint könnyezett. Mikor elmentek boldogan mosolygott. „Honnan tudta, hogy így szeretem a kávét?” Mosolyogtam. "Csak tudtam." Eltűnt a fájdalom az arcáról, amikor elment. Néztem sokáig, ahogy mennek vidáman átölelve egymást. Egyedül vannak, apuka nélkül. Láttam, csak egymáséi. Nincs másuk, csak anyának a lánya, a kislánynak az anyukája. Kimozdultak a szürke fájdalmakból, itt levegőt vettek egy picit. Még sokáig csengett a hang a fülemben: „igaz milyen jó ez a hely anya?”

Egy különös pár:

A férfi a hölgy elé ugrott, és gyors mozdulattal nyitotta ki az ajtót neki. Előre engedte, mert ez biztonságos, jó helynek tűnt. Együtt jöttek rendelni. A férfi rendelt, de minden mondat előtt a hölgyre nézett, őt kérdezte. Látszott, hogy mindent a kedvére szeretne tenni. Aztán leültek, és szinte érezhetően megállt körülöttük a világ. Csak egymásra figyeltek, beburkolóztak a hely különleges hatásával. Érdekesek voltak, nem tudtam eldönteni kik ők. Látszott, hogy nagyon szeretik egymást,  a hölgy idősebb volt a férfinél jó pár évvel. Nem lehettek rokonok, hiszen túl bensőséges volt a kapcsolatuk. Nem érintették egymást, mégis olyan volt, mintha összeérne valami bennük. A kávéjukat sokáig itták, rám sem figyeltek, pedig feltűnően néztem őket. Játszottak a kávéhabbal, kevergették a csészéjük tartalmát, zavarban voltak. Idegen, mégis rendkívül mély kapcsolat volt köztük. Nem értettem őket. Mikor elmentek, felszabadulva, megkönnyebbülve léptek ki. „Öleld már át!” Gondoltam magamban, de nem közeledtek jobban. Csak boldogan távoztak. Olyan mély tisztelet volt köztük, hogy a mai napig sem tudom kik voltak ők.

Egy idős férfi:

Lassan nyílt az ajtó. Kint tombolt a tél, sötét volt és nagyon hideg. A férfi, aki belépett elég idős volt. Görnyedt háttal, reszketeg mozdulatokkal közeledett. Amikor felemelte a fejét és meglátta a pultot, egy cinikus fintort láttam az arcán. Na, ez is csak egy ilyen új flancos kávézó. Csak egy teát kért, egyszerű fekete teát. „Itt kell megvárni, vagy leülhetek?” Kérdezte mogorván. Csak üljön le, és kiviszem. Kiugrottam gyorsan a pult mögül, elkísértem az első asztalhoz és lesegítettem a kabátját. Ekkor nézett körül. Azonnal felderült az arca, amikor meglátta hova jött. „Na, látod morgós medve!” Gondoltam magamban mosolyogva. Pillanatok alatt jól érezte magát, és mire vittem a teáját, már kért valami édességet is. „Azonnal hozom!” Válaszoltam. De nem vártam meg, hogy rendeljen, sarkon fordultam, és magára hagytam. Gesztenyepürével tértem vissza. Nem szólt semmit, amikor elé raktam. Nézte a gesztenyepürét, majd nagyon lassan felnézett rám. „Jó lesz?” Kérdeztem tőle. Csak döbbenten bólintott. Tudtam, és megint tudtam! Zárásig maradt, és egyre kedvesebben szólt, sokat mosolygott, és már annyit beszélt a végén, hogy azt éreztem a rokonom. Magányos élete egyetlen rövid időre megtelt fénnyel. Azóta törzsvendégem ő is. Barátokat is talált itt, már nem félve jön be, hanem úgy, mintha hazajönne.

A csodabogár:

A fiatalember hirtelen toppant be a helyiségbe, és pillanatok alatt otthonosan mozgott bent. A pulthoz lépve furcsán, kellemesen mosolyogva kért. „Egy kávét kérek, olyat, amit ajánl!” Ezzel faképnél hagyott és ellibbent a kávézó közepén lévő kétszékes asztalhoz. Szembe velem, és a bejárattal foglalt helyet. Becsukta a szemeit és dudorászott. „Na, most megkapod a legjobb kávémat, többet soha sem fogsz máshol kávézni!” – gondoltam magamban, és közben fürkésztem különös vendégem kiszámíthatatlan mozdulatait, viselkedését. Nem tudtam megállapítani, hogy álarc mögött van szerepet játszva, vagy tényleg önmagát adja. Mikor odavittem a kávéját, rám nézett, és mindent megdicsért, amiben észrevette a tudatos tervezést. A berendezést, a pultot, a kávékat, a régi képet a falon, mindent. Majd mikor már mentem volna tovább, azt mondta, hogy a zene is nagyon jó! „De hát, nem is szól zene!” – mondtam. „Dehogy nem, csak csukja be a szemét, és hallani fogja.” Aztán a kávéja társaságába mélyedt, engem magamra hagyva döbbenetemmel. Míg figyeltem azt éreztem, hogy teljesen belém lát. Ez az én szerepem, nem veheti el!
A kávét lassan itta, a különleges csokival, azt hiszem teljesen megvettem magamnak. Elképedve csukott szemmel szopogatta el. Nem sokára jött is fizetni. „Na, milyen zene szólt?” – kérdeztem kissé cinikusan. „Adam Hurst, ismeri?” – jött a válasz. Azon kaptam magam, hogy nem veszek levegőt. Nem tudtam pontosan hogyan válaszoljak, ezért ez jött csak ki: „Tudja, azt szeretem a csellóban, hogy elég mély a hangja, valahogy . . .” – nem tudtam jól kifejezni, amit érzek, mire közbevágott: „Jól ráhangolódik a férfias érzelmekre?” Most még a szám is tátva maradt, csak bólintottam. Gondoltam visszaveszem az irányítást, és megkérdeztem a véleményét a csokiról, kávéról. „Eltaláltam igaz?” Azt mondta nagyon finom volt, soha sem kapott még ilyen finomat sehol. Majd elköszönt, és mielőtt végleg elment volna még visszafordult egy-két mondatra. „Kézzel készített a csoki, ugye? Én pörkölt kávébab helyett, inkább kakaóbabot tennék bele. Egy árnyalattal enyhébb íz, valahogy jobban illene egy ilyen különleges minőségű kávéhoz.” Majd egy enyhe mosollyal távozott. Percekig álltam még és nem értettem, mikor és hogyan vette vissza az irányítást. Ott rögtön megkedveltem. Valószínűleg ő is, mert rendszeres vendégem lett.
Ja és persze azóta, kakaóbab van a csokiban. . .

Egy csendes asszony:

Zavartan, lehajtott fejjel érkezett. Csodás nyári nap volt éppen. Az álláshirdetésre jelentkezett, mert feladtam egy hirdetést, délelőtti takarítói állásra. Olyan szépen fogalmazta meg a szavakat, hogy csoda volt hallgatni. Csak figyeltem, és közben már döntöttem is magamban.
- Ne haragudjon, de magát nem fogom felvenni, én takarítói állást hirdettem meg.
- Igen tudom. Miért nem szeretne foglalkoztatni, mert már idős vagyok? – kérdezte szomorúan.
- Kér egy kávét? Kérem, foglaljon helyet, és várjon rám egy kicsit.
- Leülök szívesen, ami a kávét illeti. . . azért jöttem, mert, szóval a helyzet az, hogy . . .
- A vendégem! Így rendben lesz? Kérem, foglaljon helyet.
Kínosan mosolyogva leült az első asztalhoz, rögtön a bejárat mellé. Könnyű kávét készítettem neki, rengeteg tejszínhabbal, és sok cukrot adtam mellé. Egy kis tálba édes apró kekszeket szórtam, így vittem ki neki. Majd kértem várjon pár percet, telefonálnom kell. Öt perc sem telt el, és jöttem is vissza. Ahogy kiléptem a raktárból láttam, milyen mélyen elgondolkodott. A régi képet nézte a falon, egyik kezében egy kekszet tartott, a másik kezével az asztalt simogatta. Nem vette észre azt sem, mikor odaléptem hozzá.
- Én is mindig a szíveket eszem meg először. – mondtam, megtörve a csendet.
- Micsodát? Ja, a kekszből. Nem volt tudatos, csak ezt vettem ki. Szép az a kép, és különös, hogy ugyan olyan asztalok vannak rajta, mint ezek.
- Le Moulin Roux. Egy Francia kisváros. Nem ugyan olyanok az asztalok, hanem azok.
- Jól tették, hogy szabadon hagyták a fát, érezni a diófa illatát, még ennyi idő után is.
- Tudja, hogy ön az első, aki ezt észrevette? Ízlett a kávé?
- Igen, pont így szeretem. Szóval, miért is nem dolgozhatok ezen a szép helyen?
- Az imént egy barátomat hívtam telefonon. Egy magán tanodája van. Épp nyugdíjba ment egy munkatársa. Szüksége lenne egy magyar-történelem szakos tanárra. Nem tud valakit, akit érdekelne?
A keksz kiesett a kezéből, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Néhány pillanatig csend volt. Aztán zavartan, nagyon halkan szólalt meg újra.
- Talán az arcomra van írva? Igen, én épp ráérek. Munkanélküli tanár vagyok. De csak a magyart tudom vállalni.
Átadtam a barátom telefonszámát, hogy beszélje meg vele, majd magára hagytam. „Addig marad, amíg jól érzi itt magát.” – mondtam és visszamentem a helyemre. Sokáig maradt, csendesen, gondolkodva. Néha mosolygott felém, néha zavartan könnyezett. Hálás volt nagyon, mikor elment. Másnap már dolgozott az új helyén. Minden pénteken dél körül jön, akkor kevesebb órája van. Itt tölt egy órát, amíg kitart a keksz. Mindig a szíveket eszi ki elsőre, és a holdakat meghagyja. Ki tudja miért. Ő ilyen, és ettől különleges.

Fiatal lány:

Kicsit szertelenül toppant be, de mégis olyan volt, mintha teljesen tudatában lenne, hogy mit, miért és hogyan akar az életében. Ez valahogy látszott rajta. Egyenesen emelt fővel közeledett, pici megelégedettséggel a tekintetében. Rendelt és leült azonnal. Szétpakolt maga körül az asztalon, felnézett, és ahogy a hely, a belső hangulat magával ragadta, egy pillanatra megállt, szinte kibillent a rutin mozdulatokból. Hirtelen felocsúdva folytatta a rendezkedést, füzeteket, tollat és egy pár fényképet tett maga elé. 
 Narancslé és sütemény volt a rendelése. Azt mondta a sütit rám bízza. Mikor kivittem valamit írogatott, észre sem akart venni. Letettem az italát és a sütijét. Ránézett, majd lassan rám. „Elég kényes vagyok ám az Islerre.” „Piros lekvár, fahéjas tészta, ét csoki. Jó lesz?” Válaszoltam meggyőződéssel. Elmosolyodott, szemüvege fölött nézett rám, úgy mondta: „szuper!” Ott hagytam, messziről figyeltem. Ízlett neki, csukott szemmel majszolta. Aztán mikor végzett „áldozatával” tovább írt. Valamin nagyon töprengett, néha komolyan, néha mosolyogva, aztán írt megint. „Á, valami történetet ír. Regényt, vagy egy novellát!” Ahogy fel-felnézett, ebben már teljesen biztos lettem. A képet bűvölte a falon, és úgy tűnt sok jó ötletet adhatott neki, mert mindig felcsillant a szeme, és aztán leírta, amit gondolt. Egy órát üldögélt itt, és látszott, hogy elégedett az irományával. Jött fizetni, és hosszasan méltatta a pompás sütit. Elégedett volt vele, pedig ahogy ő mondta kényes az islerre. Aztán eljött az idő, hogy bekérdezzek: „Verseket is írsz, vagy csak novellákat?” Épp a kabátját húzta, mikor félúton megállt. Kicsit gondolkodott, majd kedvesen válaszolt. „Szoktam azt is, de ez most egy folytatásos novella. Egy fiatal lányról szól, aki egy balesetben elveszti az emlékező képességét, és elfelejti azokat, akik fontosak neki. Viszont így talál új, értékes emberi kapcsolatokra, és végül minden jóra fordul.” Szinte hadarva mesélt, miközben öltözködött. A verseiről is kérdeztem, de azokról nem akart beszélni. Aztán hirtelen újra a kavargó gondolatai, a fantáziája hatása alá került, elköszönt és tovább sétált, kellemes érzést hagyva maga mögött.

A blues szívű férfi:

Egy békés kora őszi napon, mikor még nem színesedtek virággá a falevelek, de már enyhén, csendesen melegített a nap, megjelent a kávézó nyitott ajtajában, egy lassú mozgású, megfontolt, termetes alak. Hosszú haja, hátul összegumizva lógott, szakálla kissé borzos, de jól ápolt volt. „Földes László!” Kiáltottak a gondolataim magamban. Persze nem ő volt, de termetében, külsejében, fellépésében hasonlított az említett hírességre.
„Itt lakom nem messze, és már rég óta fontolgatom, hogy benézek, csak nem igazán kedvelem a flancos helyeket.” Lassan, méltóságteljesen nézett szét közben, és egyre nyugodtabbá, egyre magabiztosabbá vált. „Ez viszont nem olyan hely. Különösen a neve vonzott: ’Life’ , vagyis élet.”
Sokat mondó, mélyről jövő, őszinte, nyílt mosoly volt az arcán. „Mivel szolgálhatok önnek?”-kérdeztem tőle, mintha nem is hallanám amit mondott.
„Mivel elég nagy az esélye, hogy törzsvendégé válok, és ha jól saccolom, én vagyok az idősebb, tegeződjünk. Rendben?” Beleegyeztem. Valami élvezetes, elmerengtető kávékülönlegességet óhajtott. Megköszöntem a bizalmát, és kértem foglaljon helyet. A legtávolabbi sarokba ült és a széket megfordítva, a lába közé véve ült le. Hátát a kopasz téglafalnak szorítva várta, hogy vigyem az élénkítő lét. Erősen töprengtem, hogy mit készítsek neki. Aztán hirtelen jött a jó gondolat. Igazán különleges kávét készítettem. Üvegpohárba töltöttem, hosszú üveg kanállal vittem ki. Mikor odaértem, újra barátságosan mosolygott. „Ezt úgy hívom, merengő valóság!” Nem szólt semmit, csak figyelt, talán érezte, hogy még mondani szeretnék róla valamit. „Dupla presszókávé, egy kis kávélikőrrel, tejszínhab, pörkölt kávébabok vannak a tetején. Én a végén el szoktam rágcsálni őket.” Örült neki, szótlanul méregette, és hümmögött. Aztán megszólalt. „Már csak az hiányzik, hogy szóljon valami halk zene. Ezt nem lehetne megoldani valahogy?” Eszembe jutott a furcsa fiatalember, aki képzelt zenét hallgatott. „Tudod, egy vendégem szerint itt mindig szól a zene. Csak csukd be a szemed és hallgasd!” Majd hirtelen megfordultam és ott hagytam. Hosszasan merengett, lassan itta a kávéját, hátát a falnak nyomva széttárta kezeit és csukott szemmel ült így, hosszú percekig. Közben jöttek mentek a vendégek, néha megmosolyogták, de őt ez nem zavarta. Jó volt látni, ahogy így felszabadul nálam. Aztán szépen megfontoltan felállt, megfogta a csészéjét és jött fizetni. „Ugye milyen kellemes blues zene szól itt?” Kérdésemmel szemlátomást megleptem. „Igen. Valószínűleg mindenkinek az szól, ami a szívében van. Én valóban ezt hallottam. Mintha minden megszűnt volna, csak én és a csendes, mégis pezsgő blues.” A kellemes merengés, a jó zene, és a nyugalom csodája lenyűgözte. Sokat jön hozzám, sokat beszélgetünk, és a zenének ezt a különleges műfaját, lassan kezdi megszerettetni velem is. Kölcsönösen adunk egymásnak. Ez a hely ezért van.

A modern hölgy:

 Teljesen átlagos napon jött be, mikor még egyetlen vendég sem volt. Határozottan lépett be, én még pakoltam, mert nem rég nyitottam ki. Amikor szétnézett, hogy rendelés után hova üljön, kicsit megtorpant. Mintha megijedt, túlzottan meglepődött volna. Aztán valami menekülési helyet, vagy inkább biztonságos sarkot keresett. Gyorsan a pult mögé siettem, hogy segítsek rajta. Itt nyugodt volt, és újra határozott. A modern környezetben megőrizte rutinját. Cappuccinot kért, és rögtön a pult mellé ült le. Amíg készítettem a kávéját, végig felém nézett. Rájöttem, hogy zavarja a régies küllemmű belső tér, viszont a modern környezetben, biztonságban érezte magát. Talán az érzelmeire hat neki is a romantikus, konzervatív stílus, csak ettől fél, összezavarja. Figyeltem, hogy nézi kézmozdulataimat, és követi a számomra is élvezetes kávégép különleges „tetteit”. Szinte csodát tett a forró itallal. A végén, a hosszú opálos üvegpohárban, elkülönült egymástól három részre a kávé. Felgőzölt tej, kávé és a hab. A tetejére fahéjat szórtam, szív alakú mintát használtam, majd egy pici csoki öntettel díszítettem. Amikor kivittem neki még picit nyugtalan volt. De örült a cappuccinojának. Azt mondta nagyon szép. Én reméltem, hogy finom is lesz. Ekkor észrevettem, hogy csak az ő asztalán nincs virág. Mivel ez az asztal közvetlen a pult mellett volt, magában, elfelejtettem kirakni a virágot. Gyorsan beszaladtam érte a raktárba. Kicseréltem a vizet és friss virágot tettem bele, vörös rózsát. Nem számított rá, hogy még egyszer megjelenek. Kizökkentettem a gondolataiból. „Bocsánat, csak most vettem észre, hogy önnek nem hoztam virágot.” Elvörösödött, és zavartan mosolygott. „Mármint az asztalra,tudja én ilyen régimódi vagyok.” Erre a mondatra, mintha már várt volna, azonnal reagált. „Igen az látszik!” Aztán valószínűleg megszólalt a vészcsengő, hogy ezt nem kellett volna. Gyorsan magyarázkodni kezdett: „Mármint úgy értem a hely, olyan régies. De szép is, meg a gépek nagyon érdekesek, és a virág nagyon jó ötlet, nem úgy értettem, hogy nem jó, csak inkább. . . Szóval, köszönöm, hogy nekem is hozott virágot.” Megnyugtattam, hogy nem bántott meg, hogy örülök, hogy benézett, és hogy mindenkinek jár a virág, mert ettől szebb élmény lesz a kávézás. Ezen csodálkozott, látszott, hogy eddig erre nem gondolt. A kávézás élmény? Igen az, és nálam ennek teret adhat. Adott is, barátkozva a modern világ és a régies érzések átmenetével, az Élet eme csodás, elgondolkodtató helyszínével. Ahogy visszajár, egyre inkább barátkozik a régies részletekkel, oldódik folyamatosan, és már-már megszokta ezt a furcsa helyet.

Mesélhetnék még sokat, arról a rengeteg különleges emberről, akik itt megfordultak, és megfordulnak. Jókról, rosszakról, szép és fájdalmas pillanatokról. Mesélhetnék a tolvajról, aki elszégyellte magát és még sem lopott itt. A sok sablonemberről, akik minden alkalommal ugyanazt isszák, ugyan azt csinálják, ugyan oda ülnek. Gyerekekről, akik szüleik mellett megszelídülnek itt. Illatokról, mosolyokról, szívekről, emberekről. De néha elég az is, ha megfigyeljük ezeket az embereket abban a környezetben, ahol épp találkozunk velük. Érdekesek és különlegesek, mind. Akik nálam megfordultak, mindig itt hagytak valamit, és próbáltam én is adni valamit nekik. Volt aki felismerte, volt aki észre sem vette. De mindazok, akik egyszer itt voltak, jelentettek valamit. Vendégek, akikért tennem kellett valamit, akiknek szolgálhattam valamivel, akik azt adták, amiért megálmodtam ezt a kávézót. Az Élet kávézót. . .