Csak az agyam, ébredt fel, a testem még érzéketlenül feküdt. Nem volt fény, és hangokat sem hallottam. Lassan kezdett újra működni minden a testemben és az elmémben. Kezdtek életre kelni a fájdalmak. Lassan és egyre erősebben hatolt a tudatomba a testem iszonyatos megpróbáltatásaiból visszamaradt fájdalom. Mozdulni sem tudtam, csak a hidegtől kezdtek apró rángásokkal reszketni izmaim. Vizes voltam, és talán ruhátlan, de ezt még nem éreztem biztosan. Nagyon messziről, suttogó hangok szivárogtak a fülembe. Szófoszlányokat kezdtem értelmezni, rólam beszéltek. Lassan fényt, szagokat, és egyre erősödő fájdalmat is érzékeltem.
Mikor felemeltek iszonyatosan hasított belém testem minden porcikája. Újból elvesztettem az eszméletem.

Csendesen ébredtem fel, már szinte könnyedén. Meleg volt és barátságos gyertyafény vibrált valahol a közelben. Reszkető kolibriket rajzolt a plafonra, a fejem fölé. Nyugalom áradt mindenhonnan, halk zene lágyította a szívem félelmeit. Elgondolkodtam mi is történt velem. Csak nehezen tört felszínre a rettegés, a múlt kegyetlen valósága. Egy rabszolga vagyok. Igen. Lassanként eszembe jutott minden, ami történt velem. Hiába igyekeztem, mindig megvertek. Hiába hajtottam, még sem kaptam eleget enni. Gyenge voltam, ezért még kevesebbet tudtam dolgozni. Az uram kegyetlen volt és gyakran bántott. Beteg lettem, és már felkelni sem tudtam, elege lett belőlem. Elvittek az erdőbe, ahol addig vertek, amíg azt nem hitték, már meghaltam. Akkor magamra hagytak, és én végleg feladtam. Vártam a végső pillanatot, az értelmetlen hiábavaló életem végét.

Most mégis éltem. Akartam tudni, hogy miért? Egy nyugodt, mosolygós, bizalmat sugárzó kedves ember lépett az ágyamhoz. Gyengéden megérintett és leült mellém. Nem szólt, csak csendben nézett rám. Csak nézett és sírt. Velem sírt, és ez meghatott. Éreztem, mennyire szeret.
- Hogy kerültem ide? – kérdeztem kicsit félve.
- Apám talált rád az erdőben. Megsajnált. Idehozott, és én meggyógyítottalak. Orvos vagyok.
Aztán elmesélt mindent, milyen sokat küzdött az életemért. Napokig élet-halál közt voltam, de soha egyetlen pillanatra sem adta fel. Minden sebemet lekezelte, összevarrta. Minden napra újabb és újabb baj jutott. Olyan voltam, mintha lehetetlen lett volna életben tartani. Az édesapja, viszont arra buzdította, hogy tegyen meg értem mindent. Nem kímélte saját magát sem, néha egész éjjel mellettem volt. Aztán kezdtem jobban lenni, napról-napra javult az állapotom. Most itt vagyok, és élek.
- Most szabad vagyok? – kérdeztem.
- Nem teljesen. Itt maradhatsz, ha szeretnél. Apám házában van elég hely. Ha itt maradsz, Ő gondoskodik rólad. Viszont kért, hogy mondjam el, mit kíván tőled. Ha megteszed, soha többet nem kell visszamenned a régi uradhoz. Megvásárolt tőle.
- Mit kell tennem? Hogyan tudom megköszönni neki, amit tett? Találkozhatok vele?
- Vele nem találkozhatsz, nem láthatod. De tudja, hogy hálás vagy Neki mindenért.
Elmondom, mit kell tenned. Az egész nagyon egyszerű. Csak figyelj arra, amit én csinálok. Próbálj olyan lenni, mint én. Utánozz, és tedd azt, amit én. Légy a követőm.
- Jó, de Te mit csinálsz? Miben tudlak utánozni?
- Itt élek Apám Királyságában, és próbálok azoknak segíteni, akik gonosz, szívtelen rabszolgatartók áldozatai. Akiket bántanak a tulajdonosaik. Ha tehetem, megvásárolom őket, meggyógyítom, és amikor már jól vannak, munkát adok nekik.
- Azt, amit most nekem is felajánlasz?
- Igen, így egyre több hányatott sorsú embernek tudunk segíteni.
- Azt mondtad, „ha tehetem”. Miért mondtad így? Van, amikor nem sikerül?
- Tudom hihetetlen, de nem mindenki akar itt élni. Azt mondják Apámról, hogy korlátozó, mert vigyáz rájuk. Nem szeretné, ha újra bajba kerülnének. Annak sem örülnek, hogy itt vannak szabályok, amiket be kell tartani. Aki szándékosan nem hajlandó erre, és sok idő után is lázong, azt megkérjük, hogy menjen el. Ilyenkor sokszor visszamennek a régi urukhoz, és inkább elviselik a bántalmazást, az üres céltalan életet. Inkább a fájdalmakat választják, mint ezt a Királyságot.
- Ezt nem értem, ez ostobaság! Engem majdnem megöltek, Ti viszont megmentettetek. Parancsokat osztogattak, amiket haladéktalanul végre kellett hajtani, különben megvertek. Te és az Apukád csak kértek, azt is szeretettel. Hogyan is mondhatnék nemet?! Szívesen dolgozom Veled együtt, csak mond, mit tegyek!
Felállt, elindult, és én követtem Őt. Megmutatta mi lesz a munkám. Elmondott mindent, mit tegyek és hogyan. Egyszerű, könnyű feladatok voltak, szívesen végeztem.

Így kerültem ide. Itt élek most, teszem a dolgom, mindazt, amit rám bíznak. Másokért élek, szüntelen szolgálom az elesetteket. Próbálok segíteni annak, akinek tudok, aki engedi. Biztonságos otthonomban szeretnek, és már soha többet nem kell félnem. Amikor valamit elrontok, amikor hibázok, nem bántanak, szeretettel segítenek. Soha egyetlen pillanatra sem szeretném elfelejteni, hogy kerültem ide, mit tettek velem, és értem. Már annyi mindent megtanultam, és olyan jó, mikor egy-egy alkalommal tudom alkalmazni. Szeretek így élni. Bár még nem tudtam segíteni túl sok embernek, de nem adom fel, és kitartóan folytatom tovább. Ez a munka jó, és értelmet, célt ad az életemnek. Ma már csak nagyon ritkán jut eszembe az, amikor végleg elhagyatva, ott feküdtem az erdőben. . .